Megjegyzés: A történet pár hónappal ezelőtt íródott, s kereken 300 szavas egyperces lett belőle.
Műfaj: angst, egyperces
Mit látsz, amikor a tükörbe nézel?
Egy
szép arcot; makulátlan, sebektől mentes bőrt; telt, élénk rózsaszín ajkakat; világos,
nagy szemeket és persze, a mindehhez szimmetrikusan társuló, nőies orrot.
Hogy mit látsz még?
A
hosszú napok elteltével kissé beesett arcot; a szemek alatt kialvatlanság
miatt elszíneződött bőrt; ideges marcangolásnak áldozatává vált, felsebesedett
ajkak lefelé görbülését; kipirosodott szemek szomorú őszinteségét és a
zsebkendőtől irritált, halványpiros orrot.
Látod azt, amit más nem lát.
A
félelmet, amivel kezded minden napodat. A reménytelenséget, amivel összebújva
várod esténként a szürke másnapot. A sebezhetőséget, amit mindig az űr követ. A
pangás, ami után feldereng benned, talán jobb is így: semmit sem érezni, csak
lenni – vagy talán már a lét sem számít? Talán
könnyebb lenne lépned, elfelejtened, hogy gyávaság bármi rosszat tenned. Megéled a kínt, a fájdalmat, ami után leblokkolsz;
nem érzel sem jót, sem rosszat, csak sodródsz az árral. Megteszed, amit
elvárnak, amit kötelességednek vélnek.
Míg
lábaidat mellkasodhoz szorítod, érzed, ahogy szíved tempósabban ver; ahogy
véred kétszer olyan gyorsan száguld ereidben. A sötét szoba méregként ölel körbe, fertőzi tested és elméd, miközben
az ágyon kuporodva hunyorítasz a feketeségbe. Gondolataid szárnyalnak, mintha a
kigördült könnycseppek nem számítanának. Érzed a sírástól égő szemeidet és összeszorult
torkodat. Mintha fojtogatnának, olykor benned reked a levegő. Akárcsak később könnyeid.
Az üresség mardos, amit csak a féltékenység, düh és gyötrelem keveréke képes
elfeledtetni.
Az
elveszettség hajlamos arra, hogy elhitesse veled, ez egy újabb csalódás, talán
hagynod kellene, lépned és felejtened. Ismét. Mégis vársz. Tudod, ha lenne egy
újabb fénysugár, utána kapnál, holott csak húznád a veszteséget. Előbb-utóbb
ismét egy érzelmektől mentes hústömbbé válnál, aki nap-nap után csupán az
elvárások miatt teszi egyik lábát a másik után. Mikor a szorongás ismét alább
hagy, nem veszed majd észre az önző embereket körülötted, csak a célt, ami
időről-időre halványabbá válik, mígnem lelketlenül telik a fekete-fehér életed.
~ 菫
Megjegyzések
Megjegyzés küldése