I need some pills || .kávémelletti.

Megjegyzés: Az egyperces egy #MusicChallenge keretein belül íródott, ajánlott zene: MachineGun Kelly, YUNGBLUD, Travis Barker - I Think I'm OKAY

Műfaj: egyperces

Szereplők: OC

Havazott.

A hajnal lassan állt tovább, teret engedve a reggel fényének.  Aznap már sokadjára érezte, hogy felül kerekednek rajta az érzései; hogy könnyei hangtalanul és észrevétlenül iramodnak meg a szemeiből; hogy szívét mintha mészkővel próbálnák összepasszírozni. Sőt, hogy a gondolataival már nem tud elbánni - nem tudja nekik megparancsolni, hogy bújjanak vissza oda, ahova eddig száműzte őket; hogy rejtőzzenek el a világ elől, ami amúgy is magasról tesz rájuk; hogy ne formálódjanak szavakká, hiszen úgysincs, ki meghallaná halk sírását.

A szoba ablakán csillogtak a felfutó, apró jégkristályok virágmintái. Üres tekintettel figyelte, ahogy a hószállingózás alábbhagy, amint a nap első sugarai megjelentek. Tudta, ma hideg napjuk lesz, s a gondolattól szorosabbra húzta maga körül a paplant. Nézte a jégvirágokat, olyan egyszerűek és mégis összetettek voltak – egyike azon apró titkoknak, melyek megmutatják magukat az embernek. S ahogy minden mást, ami ennyire könnyeden bonyolult, figyelmetlenségből zordul tönkre lehet tenni egy pillanat alatt.

Fáradt volt.

Az éjszaka leple alatt csak a kis asztali lámpája világította be szobáját sárgás fényével, míg az időről tudomást sem véve tört fel belőle alkalmanként a hangtalan zokogás. Az évek során magába fojtott szomorúság, fájdalom, időnkénti kín és sérelem mind feltörni látszott. Hetek óta érezte, valami nincs rendben – nem tudta rávenni magát, hogy kitegye a lábát a házból; hogy elinduljon egy-egy megbeszélt találkozóra; hogy kikapcsolódjon; hogy részt vegyen az előadásokon. Amikor megindult volna, már fordította el a kulcsot a zárban, tört rá a rosszullét. Nem lelki, akkor már nem. Először jött a hányinger, később a görcsös végtagok, végül pedig a szűnni nem akaró fejfájás.

Ugyan hozzá volt már szokva, hogy időszakonként elő-előfordult néhány magányosabb nap, de még ezeken sem volt teljesen egyedül. Mindig ott volt mellette gyerekkori barátja, akivel átvészeltek néhány bűnös éjszakát, hogy jobban érezze magát – hogy ne érezzen semmit. Hogy elfeledhesse, mi mindenről nem tud beszélni; mennyire haszontalan és szar alak; mennyire vágyik az őszinte szeretetre – arra, amikor nem érzi kényszernek a kinyilatkozást. Sok barátnak nevezett ismerőse volt, sokan keresték a társaságát, mégsem volt az igazi, erőltetettnek és megterhelőnek vélte.

Megfojtották.

Még az egyetlen igaznak vélt barátja is – akinek rendszeresen hazudott, hallgatott el előle dolgokat és használta ki kapcsolatait – kimerítette. Napok óta nem fogadta a hívását, nem tudott a szemébe nézni, mikor átjött hozzá, csak a csukott ajtón keresztül hagyta el száját a halk „Szükségem lenne néhány bogyóra” kívánság.

Azt hitte elég erős ahhoz, hogy egyedül megoldja a problémáit; hogy ha nem mond ki valamit, egyszer csak megszűnik létezni, hiszen nem formál alakot, nem lehet addig valós… Az apróságok azonban összefogtak ellene, minél idősebb lett, annál jobban emésztették a dolgok. Kellett neki néhány pillanat csend, mikor minden és mindenki eltűnt. Ezek a pillanatok azonban évről évre egyre hosszabb időt foglaltak magukba. Nem tudott, nem is akart menekülni előle – nem érezte már elég erősnek magát hozzá.

Néma volt minden.

A házban apró neszek sem hallatszottak, minden üres volt. A szülők már elmentek, azzal sem volt pontosan tisztában, mennyit üthetett az óra; mióta ült ott és hagyta, hogy folyjanak a könnyei. Csak a megkönnyebbülést érzékelte. Fájdalmas volt az is, vészjósló, mégis az egyetlen jó, amit napok óta érzett. Akkor már elégnek gondolta magát ahhoz, hogy egy bő zuhany és hajmosás után melegen felöltözve lemenjen a kisboltba.

~ 菫

2020. február 09.